A Belső-Somogy déli részén elterülő, Dráva menti községet egyrészt Nagyatád, illetve Barcs irányából közúton lehet megközelíteni, mindkét esetben Babócsa érintésével, másrészt Csurgó felől, amikor is Bélavár, Vízvár, Heresznye falvakon át utazva jutunk el e településsor negyedik helységébe. E négy falu jó másfél évszázadon át, az 1700-as évek közepétől a XX. század elejéig egy viszonylag zárt kört – „minirégiót” – képezett, egymás között élénk gazdasági, társadalmi kapcsolatok sorát működtetve. A házasságok is jórészt a négy település fiataljai között köttettek.

Az e vidéket is elérő modernizáció révén aztán kitágultak az érintkezés lehetőségei – Barcs járási székhely vonta vonzáskörébe a községeket – és a viszonylag zárt láncolat már csak a helytörténészek számára jelent egy táji jellegzetességet.
Az egykor népes családokból álló községben ma már alig több mint 900-an élnek: fele annyian, mint fél évszázaddal ezelőtt az 1950-es években. A legtöbben az 1930-as esztendőkben lakták: 1937-ben 2138 főt számláltak a faluban. Ettől kezdve a „10-20 százalékkal fogyó települések„ között tartják nyilván. A drasztikus népességfogyás egyrészt az 1950-es években következett be, amikor a paraszti lakosság az elviselhetetlen adóterhek és beszolgáltatási kötelezettségek elől menekülve megpróbált először munkalehetőséghez, majd lakáshoz jutni a nagyobb községekben, de még inkább a városokban. A második elvándorlási hullámot a termelőszövetkezet szervezése idézte elő.

Bolhó portáit egész történelme során földműveléssel foglalkozó családok népesítették be, a múlt században még zsúppal fedett házakban élve. Mára a lakóépületeket természetesen – főként két-három évtizeddel ezelőtt – átépítették, korszerűsítették, néhányan a tetőteret is beépítették.
A jórészt keskeny telkeken nyeregtetős épületek húzódnak az udvar, a konyhakert felé.

Valaha szabad költözésű jobbágyok laktak itt; 1801–ben a 42 egész-, 66 féltelkes gazdát tartottak nyilván, és 32 olyan családot, amely nem rendelkezett semmiféle földterülettel. A jobbágyfelszabadítás után túlsúlyba került a kisbirtok : a művelhető határ 63%-a a gazdák tulajdonában volt. A 356 önálló kisbirtokos többsége – az 1941 – es népszámlálás szerint – 5- 10 kat. h. közötti terület hasznából tartotta el családját. Viszonylag kevés volt e fölötti területtel rendelkezők száma: 10-20 kat. h. között 27, 20-50 között mindössze 3 gazda. Ugyanakkor feltűnően sokan gazdálkodtak mindössze 3.5 kat. h. területen, annak ellenére, hogy a Nagyatádi-féle földreform során 463 kat. h. földet és 56 házhelyet osztottak ki. Magyarázatul szolgálhat a tény, hogy a gyermekáldás magasabb volt a magyar falvak átlagánál, és így az örökölhető földterületek mérete gyorsan zsugorodott. (Emellett helyi jellegzetessége volt Bolhónak a lányok kirekesztése az arányos, osztott örökségből.) A kevés földű családok tagjai – már az alig serdülő fiatalok is – napszámba jártak a z uradalomba, illetve summásnak szegődtek el, gyakran gyakran távolabbi vidékek uraságaihoz is. Itt kell megemlítenünk, hogy a földnélküliségtől és az igen szegényes életlehetőségektől indíttatva 1880- 1890 kötött 39–en kértek a faluból kivándorló útlevelet. Horvátországba, illetve Szlavóniába. Közülük 22-en földművesek, 8-an napszámosok, 3–an cselédek és 6-an iparosok voltak. Ők – ellentétben az Amerikába kivándoroltakkal – magukkal vitték családjukat is; így 37 feleség és 96 gyerek is elhagyta szülőföldjét.
A XX. század első évtizedeiben kialakult a földművelő gazdaságokat kiszolgáló iparosok, kereskedők szükséges rétege. Az 1930-as években 2 asztalos, illetve bognár, 3 cipész és ugyanennyi szabó, egy kőműves elégítette ki a falu igényeit. Melletük két vegyesbolt és egy kocsma állat a lakosság rendelkezésére.

Az első hivatalos irat 1332-ben említi a községet, Bobud, majd Bohud néven. Várkonyi Imre Somogy megye helységneveinek rendszere c. munkájában az elnevezésben szláv eredetű személynevet feltételez. Valóban, e vidéket sokáig jórészt horvátok lakták, és amikor a hódoltság alatt sokan elhagyták a települést – egy török összeírás 55 házat talált – 1690 után ugyancsak horvátokat telepített birtokára a tulajdonosa. (Ekkor éppen Széchenyi György kalocsai érsek.) Ez volt a Magyarországra érkező horvátok harmadik hulláma. Ezen belül a nagyobb mérvű betelepülés 1720-1785 között zajlott le. A következő száz évben a kormányok által is erőltetett asszimilációs folyamat ment végbe : az 1880 -90 között született generáció volt az utolsó, amely még nem tudott magyarul. 1941-ben azonban a lakosság kisebb része horvátul (is) beszélt. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy a XIX. század végén csak magyar tannyelvű, három tanerős, községi iskola működött Bolhón, befogadva csaknem két és félszáz tanulót. Ma 42 gyermekkel foglalkozik négy pedagógus. A felsősök Babócsára járnak.
A kétcsoportos, jól felszerelt óvodában 46 gyermeket gondoz a három óvónő. A lakosság igen kevés horvát tárgyi és szövegfolklórt őriz. Néhány földrajzi helynév – Mlaka (mocsár), Ploscsina (vizenyős terület), Drávanhali-lesz (Dráván túli)- jelzi a horvát etnikum gyakori túlsúlyát. A horvátok – csakúgy mint sokáig kisebbségben élő egykori magyar társaik – egymást váltó földesurak jobbágyaiként, majd a XIX. század közepétől a földhöz nem jutottak cselédeként, napszámosként dolgoztak. A terület első birtokosa a Tibold nemzetség volt, majd a Marczali, a Báthori és a Nádasdy családok, illetve az említett érsek váltották egymást. A határ utolsó nagybirtokosa 1910- től báró Solymosy László volt. A felosztott földjéből részesültek és és a régi kisbirtokos gazdák alapították meg a máig is működő Határőr Mezőgazdasági Szövetkezetet, amely gabonatermesztésből és szarvasmarha – tenyésztésből próbálja eltartani kevés számú tagságát. Egyébként a mezőgazdaságra mint meghatározó ágazatra utal az 1768 és 1856 között használatos községi pecsét, melynek kör alakú mezőjében ekevas, csoroszlya és három gabonaszál látható.

A község az I. világháború után 105 elesett katonát gyászolt, akik 62 árvát hagytak maguk után.
A II. világháború 31 bolhói áldozatot követelt: 18–an hősi halált haltak, 13-at eltűntnek nyilvánítottak. Az ő emléküket őrzi az 1992–ben emelt dombormű.
A lakosság 1990 óta – addig Babócsával alkotott közös tanácsot a falu – a helyi polgármesteri hivatalban, illetve a jegyzőségen intézheti hivatalos ügyeit. Az önkormányzat gondoskodik arról, hogy az itt élők gyorsan és folyamatosan értesüljenek a helyi rendeletekről, határozatokról, az őket érintő közügyekről. Ennek érdekében segítették létrehoznia a Bolhói Kábeltévé Egyesületetet. Főként a fiataloknak nyújt szórakozást a művelődési ház és a sportcsarnok. Az előbbi ad helyet az 1994 ben alakult cigány hagyományőrző egyesületnek is. A falu június végén, Anna-nap környékén tartja temploma búcsúját. A község határában földgáz – és olajmező húzódik. Ennek köszönhető, hogy a kitermelésből részesedve a háztartások 95 százalékában használják a korszerű energiahordozót, a vezetékes gázt. A lakosság katolikus vallású, templomukat 1901-ben építették.
A község neves szülötte Losonczi Pál (1919-), aki 1960-67 között földművelésügyi miniszter, 1967-től 1987-ig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke volt. Jelenleg nyugdíjasként Barcson él.